Még mindig tart az átigazolási szezon, a csapatok keresik a megfelelő helyettest egy-egy játékos helyett, kutatják a nagyobbnál-nagyobb tehetségeket és leigazolják azt, akire szükségük van.
Már eddig is voltak komoly átigazolások, de még sok van hátra, biztos vagyok benne, hogy lesznek is.
De volt egy-két olyan eset, amely alapján legszívesebben tőrt döfnék a játékos, illetve a saját szívembe is.
Például ott van Fabregas. Már fizetne is több millió eurót azért, hogy Barcelonában focizhasson, emellett lemondana fizetésének komoly részéről szintén. Semmissé tenné minden Arsenalban szerzett emlékét, címeit (igaz nem sok volt belőle) elfelejtené a szurkolókat és edzőjét, mentorát, azt a személyt, aki sztárt csinált belőle, Arséne Wengert.
Nem számít neki mi volt Londonban, hogy mennyire megkedveltek a fanatikusok, hogy a legfiatalabb szurkolók hétről hétre csodálták és falukra kitették kedvencük poszterét. (Vagy éppen a mai világban már wallpapernek tették ki Cescet.)
Neki csak az a fontos, hogy címeket nyerjen, lényegtelen, hogy mennyi évet töltött el Anglia egyik leghíresebb, legkomolyabb klubjában, ő is inkább belecsöppenne a Barcelona csodálatos világába, ahol egyébként közel sem lenne biztos helye a kezdőcsapatban.
De ne csak Fabregast kritizáljuk! Ott van Agüero, akit már inkább jobban megértünk. De mégsem teljesen. Az Atletico drukkerek kedvence, mindegyiknek. Erre ő elmegy a pénzszóró Manchester Cityhez, megveteti magát a katari olajmilliárdosokkal.
A City eddig egy FA-kupát nyert, mióta ott van az új tulajdonos. Egy kupa. Választhatta volna mondjuk az Intert, ahol tavalyelőtt triplázott a csapat, és előtte halmozta a bajnoki címeket, vagy éppen a Juventust, ahol a történelem akkora, mint kevés európai csapatnál. A Citynél nem lesz legenda, nem fogják a szurkolók Manchesterben annyira tisztelni, mint mondjuk az Atleticóban tették.
Hova tűntek a Del Pierók, a Ryan Giggsek, a Paolo Maldinik, a Steven Gerrardok a mai futballvilágból? Senki nem tiszteli már a szurkolókat, az adott csapatot, és annak címerét. Csak a pénz a fontos és a divat, épp az a csapat, amelyik az elmúlt években elképesztő sikereket ért el. Nem motiválja őket egy "kisebb", nem éppen a világ tetején lévő klub felemelése, és a klub örök legendává válása.
És ez nagyon szomorú.
Becsüljük meg az öregeket, a klubhű játékosokat, akik még a másodosztályban is kitartottak a csapat mellett, nemet mondva a Real Madridnak például.
Mindig elmegy a kedvem a focitól, amikor látom egy legenda búcsúmeccsét. Mert tudom, megint eggyel kevesebben vannak azok, akiket csodálhatunk a pályán játéka, de még inkább belső tulajdonságai miatt. Pedig volt belőlük mostanában nem is egy, csak hogy Scholest, Van der Sart, Neville-t vagy Ronaldót említsem.
Ilyenkor nem számít kinek szurkol az ember vagy mennyire utálta az adott játékost. Lehetett az Inter-, Milan-, vagy Real Madrid-legenda. Mert tudja az ember, hogy bizony milyen jól játszott, és kár, hogy nem nézte több meccsét. Akkor érzi az ember egy igazán remek játékos értékét, amikor már nem láthatja többet.
Ezzel pedig meg kell barátkoznunk, mert a foci egyre nagyobb üzlet lesz, és ezzel együtt egyre inkább megnő a pénz szerepe. Mindenhol, a klubházakban, a televízióban, a játékosoknál. Meg kell szoknunk ezt, sajnos. Nem lesz egyszerű.
